Hányszor.
Lunczner Gyula Béla.
Hányszor.
Hányszor léptük át az élet kapuját,
hányszor dobtuk félre az elnyűtt ruhát.
Számtalanszor láttuk már a fényt,
ezerszer átéltük, a bűnt, és az erényt.
Csak színészek lennénk?
S ez tényleg csak színdarab?
És életünk szerepek,
eljátszása csak?
Először játsszuk az újszülött szerepet,
körülvesz bennünket féltő szeretet.
Azután a gyerekkor következik,
s eljő az első nap az iskolába is.
Először érinti meg szívünk a szerelem,
aztán jönnek sorban a gyerekek.
Azt játsszuk immár, hogy szülők vagyunk,
szemünk előtt nő fel kisgyermekünk.
Átérzünk szülőként, bánatot - örömet,
s játsszuk a ránk osztott szerepeket.
Aztán felnőnek gyermekeink,
közben elhalnak a mi szüleink.
Látván hogy fáj ez nagyon nekünk,
ők még nem értik, mert nincs gyermekük.
Aztán szülő lesz a gyermekünk,
könnyezve szorítja ráncos kezünk.
Végre megérti ő is talán,
a mi utunk, az ő útja már.
Aztán a mi utunk végére ér,
a hajunk lassan tiszta fehér.
Felidézzük majd szerepeink,
be nem teljesült szép álmaink.
S álomra hajtjuk majd fáradt fejünk,
utolsót dobban fájó szívünk.
De lám álom jő, nem is akármilyen,
a fény újra átölel, megint, igen.
S leírni aztat nem is lehet,
elkezdeni, egy új életet...
2018.12.03.
Add comment
Comments