Lunczner Gyula Béla.

A király

Kik nem szerették soha, csak akik őket szerették,

és nem adtak egyetlen falatot se másnak.

Biz` megvakított sokakat így a pénz,

azt hívén, megkapták, érte mit kívántak.

Mekkorát tévedett sok kisemmizett szegény,

mert értéket véltek Iblisz aranyában.

A világ meg örült, s vérfoltos kezét

mélyebbre mártotta sok átkozott húsába.

S felvisítottak: Kevés! Még kevés a pénz!

Kevés! Kevés! Nem telt be mohó vágyam!

Szedjetek még adót, hulljon több fej, ha kell!

Már vérszagot érzek, s kienged görcsös ujjam.

Markom szorítását rettegi mind a nép,

mert aki ellentmond, holnap már sírját ássa.

És bárki azt meri csak suttogni is,

hogy elég,másnap annak már nincs egyetlen barátja.

Engem gyönyörködtet e sok szenvedés,

mint tép a keserves sorsok homályába.

Én vagyok a király! És ez feljogosít!

Feljogosít engem minden gonoszságra...

                                                1997.03.08.